A szemből érkező lökéshullámmal egy időben érezte meg a derekát és vállát hátulról átszorító karokat. Feje a mögötte álló mellkasához feszült, két kézzel kapaszkodott bele az őt ölelőbe, így léptek rá az árnyék útra. A fülsüketítő csend úgy hatott, mintha nagyon magas hangon egy sípot fújna valaki és Sophie úgy érezte, menten beszakad a dobhártyája. A következő pillanatban már a poros földön hevert, hátán a vele utazó testét érezte és mindketten fuldoklottak. A férfi legördült a lányról így mindketten több levegőt reméltek. Rövidesen elmúlt a roham és lélegzetvételük kezdett ritmusossá válni. Otisz feltérdelt, szédülve, rekedtes hangon próbált beszélni. - Mi az ördög volt ez?- kezével tarkóját dörzsölgette, valószínűleg az energia hullám rá is úgy hatott, mint a lányra első utazása alkalmával. - Árnyékút.- Sophie elhaló suttogása jelezte, hogy őt is megviselték a történtek. - A törpök mágikus ásványainak segítségével lehet így gyorsan dimenzió és időkaput nyitni egyszerre. - rövid időre elhallgatott, míg mellében enyhülni kezdett a fájdalom. - Ha ez a törpöké, akkor te hogy vagy képes használni? - Ember kezében csak úgy működik, ha azt egy törp önként neki ajándékozza. - folytatta a lány a beszédet. -.. ha a fogadóban aznap éjjel megszerzik, semmire sem jutottak volna vele. Otisz felegyenesedett és az előtte elterülő erdőt szemrevételezte. -Miért akartál ide jönni? - kérdezte újra a lányt, de az válasz helyett a fák felé indult. Fogalma sem volt róla, hogy mit kell keresnie. Egy hatalmas, vastag törzsű fához lépett, körbejárta, aztán a kivájt oduba bújt. Alig hatolt be a fény az üregbe, de Sophie szeme lassan megszokta a félhomályt. Ahogy körbe pillantott vette csak észre azt a kődarabot, amire egy kézlenyomatot véstek. Közelebb húzódott és ráhelyezte a sajátját. Rúnái izzani kezdtek, enyhe fájdalom futott végig karján. A kő sercegve, függőlegesen repedni kezdett, végül kétfelé tört. A benne lévő üreg egy kis ládikát rejtett. Kinyitotta és egy aranyszínű, henger alakú kis távcsövet emelt ki belőle. Szeméhez emelte és a fény felé tartva lesett bele. A színes kristályok összeálltak benne és alakot formáltak. Leengedte kezét és kivette a láda alján fekvő papirost. Buster írásával néhány sor állt rajta: " Ez nem egy simakaleidoszkóp ám! Ez egy távcső a jövőbe. Ha belenézel és forgatod, látod, hogy folyton változik. Színes és szinte mindig vidám. Mindig tud újat mutatni. Tehát, ha rossz kedved van, vagy csak unatkozol, csak nézz bele és gondolj rám!:)" Visszafojtott nyüszögés hallatszott az odú felől.

Ajkaira meleg ujjak tapadtak és zárták el a szavak útját. Ijedt zavarodottsággal pillantott feje fölé és azonnal fegyvere után kutatott. Nem volt mellette. Megpróbálta lefejteni szájáról a férfi kezét és őrült ficánkolásba kezdett, de csak annyit ért el vele, hogy egész testével ránehezedett fogva tartója. Szemeibe nézett és pillantással jelezte, hogy a lány figyeljen. Addigra már Sophie is meghallotta az ajtó felől érkező zörejeket és elcsitult. Lazult az ujjak szorítása és kicsit megemelkedett a férfi mellkasa is. Világosodott már az ég alja. Az ablakon beáramló szürkéskék fény végig simított Otisz arcán. A lány, fürkészőn nézte az alig néhány centire lévő szempárt, ajkainak vonalát a ránctalan arcon. Melegség öntötte el szívét. Ujjai a mágus kézfejére csúsztak és lassan lehúzta a száját takaró kezet. Az ajtó előtt álló betolakodó valószínűleg megunta a próbálkozást, már semmi zaj nem jött abból az irányból. A férfi időközben felült és a lányt figyelte, amint az a magasba emeli és szelíd mozdulattal szétnyitja ökölbe zárt kézfejét. Rápillant, majd a sajátját is kiegyenesíti és mindkettejük tenyerét Otisz felé fordítja. Érdeklődve nézett az elé tartott kézre, szemei kikerekedtek a látványtól, arcára kiültek átsuhanó érzései. Megszólalni sem tudott, felváltva nézett a lányra és annak rúnáira. Percek teltek így el, mikor a mágus felegyenesedett és az ajtó felé indult. Könnyed mozdulattal húzta el előle a komódot és lenyomta a kilincset. Tétovázva nézett vissza, végül csak annyit mondott. '- Találkozunk még.' Közvetlen indulás után érezte, hogy valaki követi. Ahogy kilépett a fogadóból a gyengén megvilágított utcára, mintha hátában érezné a pillantását. Időnként vissza, visszanézett de az éj sötétje nem neki kedvezett. Sietősre fogta léptei ritmusát és elindult a sikátor irányába, amit még néhány napja fedezett fel. Két ház között hosszú, szűk rés. Ha sokan járnak az éj leple alatt az utcán, akkor sem tűnik fel senkinek, hogy hová húzódott be. Korábban már tüzetesebben is szemügyre vette, megnézte a falakban rejlő mélyedéseket, valamelyikbe be tudja majd illeszteni az apró kavicsot anélkül, hogy később bárki más megtalálná. Sötét köpenyébe burkolózott és fejére húzta a csuklyát. Ahogy közeledett a kiszemelt házhoz, gyomrában gócot érzett. Egyedül kell az árnyékútra lépnie. Felmerült benne a kérdés, hogy hova kerül majd ha oda ér. Csak reménykedett abban, hogy Buster egy barlangba, de legalábbis egy tágas hely falába illesztette annak a kékségnek a párját, ahová most Ő is eljut. Már csak néhány lépésre volt a sikátortól, mikor újra maga mögé nézett, követi-e még az a valaki. Gyanús alakok bőven éltek ezen a helyen, de egyik sem látszott veszélyesnek. Szorosra fogta széltől megrebbenő talárját és hirtelen fordulattal belépett a sikátorba. Gyors léptekkel igyekezett a közepe felé, szemével a falra rajzolt jelzést kereste. Fehér kréta porral jelölte meg az indulás helyét. Mikor észrevette megállt előtte és lehúzta csuklójára tekert bőrláncát. Enyhén remegő kézzel csúsztatta le róla a kék ásványt, hüvelyk és mutató ujja közé fogta és magasba emelte a kezét. Néhány másodpercre behunyta szemeit, mély lélegzetet vett és beillesztette a fal repedésébe.

-Hm, haza.. hol is van az? Hol van az a hely ahová ha megérkezem elmúlnak a zavaros érzéseim, kitisztulnak a gondolataim és szeretet vesz körül? Hol van az én otthonom? Ha 'apám' nem vesz magához, most hol kellene lennem? .. és aki megválaszolhatná a kérdéseim, az imént sétált el a parti homok csendjében. - észrevétlenül hullott ki ujjai közül az egyik kavics, lábfejére zuhanva. Zavart pillantással nézte a kék kis ásványt, most eszmélt rá igazán, nem csak álmodta a víz alatti utazást. Lassan hajolt le érte, közben érezte a megmaradt néhány darabot is markában. Kinyitotta tenyerét és a szökevényt is közéjük tette. Ezeknek segítségével menekültek ki a föld alatti üregből a trollok elől. Busteré volt. Miért adta most neki? Ez valamiféle üzenet Tőle. Valahová el akarja vezetni Őt. Hány darabnak is kell lennie? Lázasan számolgatni kezdte, mennyit is látott a férfi nyakán a bőrláncra fűzve. Öt darab volt. De itt most négy van. A többinek azokon a helyeken kell lennie, ahol Buster mutatni akar valamit. Ez valahogy úgy működik, hogy az egyik ásványt egy fal résébe kell illeszteni. Aztán jöjjön, aminek jönnie kell. Igen ám, de arra is emlékezett a lány, hogy az árnyékúton átutazni fizikailag nagyon megterhelő. Mondhatni határozottan fájdalmas. Könnyen végzetes sérülést is szerezhet magának, pedig már most sincs épp jól. Hirtelen elhatározással megindult a part mentén, épp abba az irányba, mely felé Otisz is ment. Egy órai gyaloglás után, még mindig csak a tengert és a homokot látta. Néha egy-egy lábnyomot is, amit az előtte járó hagyott maga után. Ez valamelyest megnyugtatta és biztosította arról is, hogy bizonyára eljut majd egy lakott helyre, ahol megpihenhet. Jócskán sötétedett már, mikor egy dűne tetejére ért. Lepillantva megkönnyebbülten állapította meg, hogy csupán félórányira lehet tőle a város. Bár iszonyatosan fáradt volt, felgyorsította lépteit, hogy hamarabb oda érjen. Még felvillant agyában a gondolat, hogy itt megtalálja majd Otiszt is és talán meg is ölheti, vagy .. bármi történhet, mert már abban sem volt biztos, hogy végezni akar vele. -Ehh, mit tett velem Buster iránti szerelmem… Megszelídített, vagy mi. Átformált, már meghallgatnék és válaszokat keresnék ahelyett, hogy előbb a pengém az ütőérnek szorítanám, s csak aztán kérdeznék. A szerelem sebezhetővé tesz, ha nem vigyázok magamra, még meg is ölhet. - időközben elérte a városkaput, elcsigázottan vetett a kapuban álló őrök elé néhány tallért. Bizonytalanul indult a főtér felé, templom tornya magasodott a házak fölött és ha nem talál szállást, végső esetben a parókián még meghúzhatja magát. Na persze csak akkor, ha nem botlik bele valami szent életű 'gonoszlátó' apácába, mint anno Noun városban. Hú, micsoda üvöltözést rendezett a rendház főnöknő. Egyre azt kiabálta '-Boszorkány! Boszorkány!' - inkvizítor elé akarta citálni,.. szerencsére már elég öreg volt ahhoz, hogy mindenki kicsit bolondnak tartsa. Ennek ellenére a lány odébb állt, biztos, ami biztos. Az utca jobb oldalán oszlopokkal díszített, mára már megszürkült, fából épült ház állt, egy a sok közül, szinte mind egyforma volt. Rajta egy méretes tábla, 'Cella' felírat adta az átutazó tudtára, hogy kiadó szobákkal rendelkezik. Az ajtó nyitva állt, a lány belépett és mosolygó női arcra esett a pillantása. Akadozó nyelvvel kért magának szobát, legyintéssel válaszolva az 'utcára néző ablakkal kéri?' feltett kérdésre. A nő leakasztotta az egyik kulcsot és elindult Sophie előtt a nyikorgó falépcsőkön. Időközben még tudatta a lánnyal, hogy hol fürödhet meg ha akar és hogy főznek is ha enni óhajt. A lány semmit sem akart, csak bezárni maga mögött az ajtót és aludni. Késő éjjel, elfojtott suttogásra ébredt. Kinyitotta szemeit és lélegzetét vissza fojtva figyelni kezdte a párbeszédet. -.. nála voltak, biztosan. Láttam, mikor letette a pultra. -a mosolygó fogadósnő hangjára ismert. - … na de… az, hogy sötét színűk volt, az kevés, nem biztos, hogy azok vannak nála.- reszelős férfihang folytatta a beszélgetést. - …. akkor előrébb jutnánk az időben, ..sőt, más helyekre is és ha menekülnünk kell.. csak hipp- hopp.. érted már? - magyarázott tovább. -Akkor hozom a kulcsot. Lopakodj be hozzá és keresd meg. -újra a fogadósnő hangja hallatszott, visszafogott lelkesedéssel beszélt. - .. és ha felébred?... - a férfi hangja kissé bizonytalanul csengett. - Elvágod a torkát! Egyedül van, senki sem tudja honnan jött, hová tart, senki nem keresi majd. Nem értett minden szót, de a mondat foszlányokból rájött, hogy Buster kavicsait akarják megszerezni. Felkelt az ágyból és meggyőződött arról, hogy a zárban hagyta a kulcsot. A félhomályban is eligazodott a szobában és hogy biztos lehessen a dolgában, az ajtó elé vonszolta a nehéz komódot. Aztán az ablak elé lépett és kihúzta a falba illesztett keretből az ablakkeretet támasztó csavart. Hatalmas csattanással vágódott egymásnak a két léc, amit a korábban kiszedett támasztó csavarral középen zárt össze. Nyugodtan feküdt vissza bérelt ágyába, hálótársául maga mellé véve kardjánál is hosszabb kétélű szablyáját. Ez az egyetlen fegyvere volt, amitől sosem vált meg. Jobb lábához erősítve rejtette el az ellenség szeme elől, így sosem maradt védtelen. Egy ideig még várakozott, hátha mégis megpróbálkoznak szobájába osonni, de a fáradtság és az elmúlt időszakban történtek annyira kimerítették, hogy rövidesen elaludt.

Órák múlva már csak a zokogást lehetett hallani. Sírásuk fölszabadította a tengert, hatalmas hullámok közeledtek a part felé, szinte égig értek. Késő lett volna menekülni, egy pillanat alatt átcsapott a domb felett, habzó tajtékkal elöntve a harcmezőt. Élőkkel és holtakkal együtt mosta el az aljas ütközet ragacsos vérét, letarolva az erdő széli fákat, elöntve a barlangjáratot, semmit sem hagyva maga után. A dombtetőt váratlanul ellepő víz a lány tüdejébe áramlott. Olyan hirtelen történt minden, hogy még egy utolsó levegővételre sem volt ideje. Fuldokolva kapkodott jobb karjával a sós tengerben, baljával még mindig Buster vállába kapaszkodva. Egyre szédítőbb érzés lett rajta úrrá, már két kezével próbált a felszínre törni. Buster keze lassan elvált az övétől és a mélységbe merült. Sophie teste őrült rángatózásba kezdett, izmai megfeszültek, önkéntelenül is nyelni kezdte a vizet, mintha abból akarna levegőhöz jutni. Fejét hátracsapta, gerince görcsösen kiegyenesedett, ujjai szétnyíltak… Hirtelen jött zsibbasztó nyugalomban ernyedt el teste, átadva magát a fulladásnak. Utolsó felvillanó gondolata mosolyt csalt arcára.. Újra együtt lehet majd szerelmével. Az égből sugárzó napfény utat tört magának a víz alá. A lány testét feldobta a tengerkék takaró tetejére, majd az örvénylés újra a sötétségbe húzta. Kinyíltak szemei mikor lába a talajhoz ért, lassan visszanyerte eszméletét és meglepetten vette tudomásul, hogy nincs szüksége levegőre. A törpök barlangjának bejárata felé úszott, majd még mélyebbre az üregbe. Nem tudta, hogy miért, de karjai ütemes tempóban vitték egyre beljebb. Végül elérte a már jól ismert folyosót, ahol hosszú lábadozása során oly sokszor sétált. Azon már nem is csodálkozott, hogy a falakon lévő olajlámpások annak ellenére égve maradtak, hogy a víz elöntötte az egész barlangot. Az üregbe úszva megpillantotta a lebegő apró szekrénykét, abban tartotta kevés holmiját míg itt élt. Kihúzta az egyik fiókot, mintha valami irányította volna mozdulatait. Apró kék kövek lapultak az alján. Megmarkolta őket és kifelé úszott. Erős szorítást érzett mindkét csuklóján és hogy testét átjárja a parti homok melege. Szinte rögtön erős köhögés tört fel belőle, érezte, ahogy száján át víz folyik a nyakára és tüdeje megtelik levegővel. Kinyitotta egyik szemét, de csak elmosódott magas árnyat látott. Szabaddá vált kézfejével reflexszerűen szemeit kezdte dörzsölni. Az erős fényben csak hunyorogni tudott, hasára fordult de közben hallotta a suhogást és a távolodó lépteket. Mikor újra kinyitotta szemeit, már nagyjából élesen látta az alakot. Egy férfi volt, vállán fekete talár, oldalán hosszú kard, hátán lévő tegezéből nyílvesszők tollai álltak ki. Nem járt még túl messze és ahogy válla fölött a lányra tekintett, apró kis mosoly játszott szája szélén. Sophie szédülve próbálta két lábra küzdeni magát, szólni próbált, de csak köhögni tudott. Egyszerre nyilalt belé az imént átélt élmény és a felismerés. Otisz nyugodtan fordított hátat a parton hagyott lánynak. Sem fegyvere, sem varázsereje nem volt. Neki semmiképp sem árthatott. Még utoljára visszanézett rá mosolyogva, majd folytatta útját. Magában mulatságosnak találta a helyzetet. Megmenti esküdt ellenségét, aki bizonyára idegrohamot kap majd, ha rájön ki is Ő. Mióta jár a nyomában. Még az időkapun át is követte, mégsem tudta megölni, pedig akkor még ereje is, fegyvere is volt. Sophie szédülve ugyan, de két lábra állt. Minden egyes levegővételnél erős fájdalom járta át mellkasát. Nézett a távolodó alak után és furcsa érzés lett rajta úrrá. Nem érezte már idegennek, épp ellenkezőleg. Mintha ismerné rég óta, egy villanásnyi időre feltört a 'hozzá tartozás' érzése is, de a lány azonnal el is nyomta magában. Bizonyára Buster elvesztése miatti fájdalma tehet arról, hogy felerősödött benne a 'tartozni valakihez' utáni vágyakozása. Apja arca jelent meg lelki szemei előtt és beléhasított a gondolat, hogy mennyire szenvedhet mióta neki nyoma veszett. -Haza kellene menni. Megnyugodni. - mondta ki hangosan gondolatát.

Remegő kezekkel fordította hátukra a tetemeket, arcukban egyetlen arcot keresve. Több ezren hevertek mindenfelé, már- már összeolvadtak gondolatában a véres tekintetek. Sophie azt hitte, ha megtalálná Őt, már akkor sem ismerné fel. Meg kellett pihennie egy időre. Leült hát egy közepes méretű kőre, behúnyta szemeit, és megpróbálta felidézni a kedves arcot. Percekbe telt, mire kitisztultak gondolatai, eltűntek az üveges szempárok, és vonásról - vonásra kirajzolódott előtte a férfi arca. Szívét melengette annak a mosolynak az emléke.. az érintést felidézve keze megremegett, önkéntelenül is simogató mozdulatot írt le a levegőben, de nem érezte ujjai alatt a kusza hajszálakat. Szemeit lassan kinyitotta, mély levegőt vett és folytatta a kutatást. A napfény lassan a hegyek mögé bújt, aranyló sugara fátyollal takarta a tengernyi holttestet. A lány már teljesen kimerült, és mielőtt besötétedett volna, fáklyáról is gondoskodnia kellett. Lehajolt a földön heverő vastag faágért, megmarkolta és felemelte. A földet pásztázó napsugár fényében egy villanásra lett figyelmes. Apró kis villanás.. lehajolt újra lassan , és várta a fényt. Mikor szeméhez ért, fejét elfordította, és meglátta a csillogás forrását. Beléhasított a felismerés. Ez csak egy gyűrű, vagy egy medál csillogása lehet. Ilyen ékszereik pedig csak a vezéreknek és a varázslóknak van. Lassan lépkedett a test irányába, érezte ahogy hideg és meleg egymás után cikázik át testén, minden lépéssel közelebb került, egyre biztosabban érezte, hogy megtalálta. Gondolataiban ezer imát és fohászt mormolt el, nem is tudta miért… Talán, hogy mégse Ő legyen az, vagy ha igen, hát legyen benne még élet. Mire elérte, szemei megteltek könnyeivel. Azonnal ráismert, végigfutott rajta félelmétől a rázkódás. Ahogy a testre pillantott, hirtelen megszédült és egyszerre érezte szemein keresztül az arcába tóduló hideg és meleg áramlatot. Egész testén végigfutott a borzongás. A merev tekintet a lány szemébe fúródott. Mint egy arculcsapás…, gyomra is hirtelen görcsbe rándult, szédült, elborították az emlékek, végül összegörnyedve zuhant a férfi mellé. -Nem lehet, hogy nincs tovább!- elhaló hangját még inkább tompította, hogy Buster mellkasára hajtotta a fejét. Két kezében fogta a férfi kezeit, egyszerre simogatta végig karjait a válláig. Ujjai a nyakára simultak, belecsusszantak a vízszintesen húzódó mély sebbe... Kis híján lefejezte egy éles penge. Tenyere égni kezdett. Szeme elé emelte és vérző rúnáját bámulta. Az 'Uruz' kezdett vérezni, és láthatóan mélyült a seb. Buster nyakából kezére ragadt vércsomóra ráfolyt a rúnából kiserkent vére. Váratlanul óriási lökéshullámot érzett, és megindult alattuk a talaj. Sophie karja a férfi tarkója alá csúszott, fejét az arcához szorította, még így is védelmet keresve az élettelen test ölelésében. Érezte, ahogy testük megemelkedik, lepillantva fénysugár folyamok haladtak a szélrózsa minden irányába. Helyenként párhuzamosan futottak, majd szélesedtek a vonalak, végül szétváltak és újabbak jelentek meg. Mintha kilométereket haladtak volna így, és mindenhol az a lüktető, egyszer sem ismétlődő mintázat. Mintha ködből bontakozna ki zölddé vált minden, enyhe kékbe nyúlva, és szeme előtt egy villámlásnyi idő alatt közvetlen közelről látta a tengerpart mellett húzódó domboldalt. Felsikoltott, de semmit nem tudott tenni a becsapódás ellen. Hirtelen lezárta szemhéjait és érezte amint a férfi teste az övével együtt zuhanni kezd. Nem tudta hogyan kerültek a domb fölé, de a tetején landoltak. A lány még mindig a férfi nyakába kapaszkodott, s mikor felnézett a vállai felett, a kéklő tengerre esett a pillantása. Óvatosan elhúzta a karját Buster vállai alól és felállt. A derelingquo felől fájdalmas sírás hangjait hozta a szél. Lepillantva szemei kicsit összeszűkültek, odalent mint felbolydult hangyaboly jártak a barlangból előbújt törpék. A sokaságban senki sem kereste egymást, azzal a biztos tudattal kutattak, hogy szeretteik végleg odavesztek. Egyre többen jöttek elő, másodpercenként hangzott fel újra az utolsó szó, amivel kedvesüket harcba engedték: 'Szeretlek'.

Beljebb húzódott az ágyában, helyet hagyva a férfinak is. Finoman összeölelkeztek, és suttogó hangon beszélgetni kezdtek. Buster, bal kezével a lány arcát cirógatta, a hajába túrt és a varázslatos távoli hegyekről mesélt neki. A lány néha felnézett, ilyenkor a férfi orra hegyét a lányéhoz nyomta finoman, vagy adott egy csókot az ajkaira. A hátát simogatta és még szorosabban ölelte. Kézfejével és az ujjai külső felével végig simította az arcát, adott egy puszit a homlokára, az arcára többet is, a lehunyt szemére felhőcsókot. Az ajkait finoman az ajkaihoz érintette és adott egy csókot az alsó ajkára. Bal kezével a fenekét simogatta, majd egy kicsit maga felé nyomta. A lány is végigsimította ajkaival a férfiét, nyelve hegyével lágyan követte ajkának vonalát, csípőjét a férfiéhez szorította. Buster csak egy pillanatra érezte meg a lány forró nedves nyelvét, csókkal zárta a viszonzó ajkat. Lágyan elmosolyodott és megremegett az érzéstől, ahogy testük egymásnak feszült. Csókjaik egyre szenvedélyesebbekké és követelőzőbbekké váltak. A férfi egész éjjel ébren feküdt, kedvese lélegzetvételét hallgatta, simogatta vállán nyugvó fejét, és életében most először igazán boldognak érezte magát. Kár, hogy hajnalban csatába indul seregével, és ki tudja mikor tér vissza. A sereg napkeltekor indult útnak, ezzel is elejét véve egy váratlan támadásnak. A csata helyét már előre meghatározták. -Helyzeti előnyünk lesz, mi fel tudunk készülni az ütközetre. -Siitak, az egyik csapatvezér, nagyszerű harcos volt, sok háborút élt már túl, ahol kellő tapasztalatot szerzett. Nem először néz majd szembe a hegyek barlangjainak sötétjében rejtező elfekkel. Úgy határozták meg az útvonalat, hogy a törpék barlangrendszere felett vonulnak, így a sötétség beálltával visszahúzódhatnak biztonságos szálláshelyre. Kizárólag azok a harcosok maradnak éjszaka is a felszínen, akik a tárnametszőket őrzik majd. Ez nagyban megkönnyítette a sereg dolgát, ahogy haladtak előre, úgy csatlakoztak egymáshoz a klánok. Ha Siitak megéri, nagyon jó vezetője lesz klánjának. A tengerszoros kétnapi járásra volt az elsők közt induló klánoknak, és csak néhány órányira az utoljára csatlakozóknak. Ha időben odaérnek, akkor a seregnek napnyugtáig lesz ideje elhelyezkedni és talán még pihenni is tudnak a támadás előtt. Az biztosra vehető volt, hogy az első éjjel még nem kell tartani az ellenségtől. Az sötételf hírnökök a megérkezésük hajnalán visszavonulnak a napfény elől, és éjjel lopakodnak utánuk, mint ahogy tették az elmúlt két éjszaka is. Buster alig szólt az út során, gondolatai egyre csak a lány felé jártak. -Rosszul is alakulhat sorsod, ha nem tudod kordában tartani az érzelmeid. - az őszhajú fővarázsló észrevétlenül termett mögötte, és úgy nézett a szemébe mintha ki akarná fürkészni a harcos gondolatait. -Ha nem változik a helyzet a csata megkezdése előtt, a saját védelmedben felejtés varázst kell felszabadítanom. Már szóra nyitotta ajkait, de mikor balra fordult, a varázslót sehol sem látta. - Nem teheti meg velem. Semmit sem őrizhettem meg tőle, csak az emlékét. Mikor hazamegyek, Ő már messze jár, és sosem látom többet. Talán jobb is így. Nem szabadna engedni, hogy ennyire érezzem a hiányát. Valóban könnyen előfordulhat, hogy az életemmel fizetek érte. Bizonyára hamar elfelejt majd és néhány év múlva már a nevemre sem emlékszik.- Lehajtott fejjel ment tovább az embertömegben, képzeletében újra és újra lejátszódott azoknak a hónapoknak az eseményei, mikor megismerte a lányt. Mosolyt csalt arcára az első találkozás pillanata, így utólag hihetetlennek tűntek mostani érzései. Mire elérkezett a második nap hajnala, megnyugodott. Dél körül érték el céljukat, és a sereg nekilátott a lőállások és sáncok építéséhez. Mikor Buster körbepillantott, megállapította, hogy igaza volt Siitknak. Ennél nagyszerűbb helyet nem is találhattak volna az összecsapásra. Észak felé a hatalmas derelingquo pusztaság, ameddig a szem ellát. Keleten a törp birodalom végét jelentő Lapis - hegység húzódott áthatolhatatlan égbenyúló fehér csúcsaival. Nyugatról a végtelen PleagNeut - tenger, onnan sem érheti őket váratlan támadás. Délfelől pedig a SilvFem erdő, amely irányból ők is jöttek, és ahonnan a sötételfek is támadnak majd. A klán vezetők és a parancsnokok, a sebtében felépített jurtában gyűltek össze megbeszélni az ütközet menetét, harcosaik elhelyezkedését, és mindent, amiről csak a megérkezést követően lehetett dönteni. Sophie összeszedte hátizsákjába az út során használatos dolgait. Nem volt sem túl nagy, sem túl nehéz. Nem úgy, mint gyors ütemben kalapáló szíve. Szeretett itt élni. Megszokta a barlangot, a törpöket, és Be kellett ismernie, Bustert is szerette. Nagyon is… Túlságosan is. És most, mikor Buster már nincs itt, Ő Pedig útra készen áll, olyan ürességet érzett magában, amilyet még soha. Kilépett a kivájt üregből, és a folyóson a kijárat felé indult. Szinte mindenki elment, csak a nők és gyerekek sikító hangjait verte vissza Néha a nedves fal. -Hova mész? Lányok nem mehetnek ki az erdőbe. -Nekem mennem kell, én nem tartozom közétek. - leguggolt az alig térdéig érő kicsiny törpe elé, és óvatosan megsimogatta a kerek kis arcocskát. - Buster keresni fog! -Tudja, hogy nem leszek itt mire vissza jön. - De háború van! A kislány riadt szemekkel tekintett rá. .. mintha tudná, mi történik azzal aki ilyenkor elhagyja a barlang biztonságát. Persze az is lehet, hogy tényleg tudja. A törpök lassabban nőnek fel. Gyermeknek tűnnek, mint az ember fajtájából való gyermek, holott, Ez a kislány is, már legalább 80-100 éves volt. Sok mindent láthatott már.. - A Lapis - hegység lábainál lesz a csata. - Búcsúzóul megfogta Sophie kezét, majd elfutott. A barlangból kilépve, megállt egy pillanatra. Alig nézett körül. Felesleges is lett volna, elképzelése sem volt arról, merre induljon. Egymást követték lábai és csak haladt egyre beljebb a sötét rengeteg belseje felé. Az éjszaka köpenye hirtelen terítette be a sereget. Szinte észre sem vették a rengeteg tenni való elvégzése közben, hogy rájuk sötétedett. Hatalmas tábortüzeket gyújtottak a tábor és a csatatér körül. Bár mindenki holt fáradtnak érezte magát, azért készen álltak az ütközetre. A klánvezérek megszervezték az éjszakai őrséget, és jurtáikba vonultak. A főpapok összeszűkült szemekkel, láthatóan feszült idegekkel járkáltak a tábor körül. Busternek is feltűnt, és hirtelen rossz előérzete támadt. Oka van annak, ha a legnagyobb mágusaik 'így' járnak közöttük. Egy darabig csak figyelte őket, aztán Ő is érezte.. Varázslat van a levegőben. Sötét mágiának estek áldozatul.. méghozzá az egész sereg. Hatalmas lendülettel indult a főpapok felé, de léptei egyre erőtlenebbekké váltak. Végül elmosódott a szeme előtt minden, elterült a földön és álomba szenderült. Sophie kétnapi gyaloglás után, pirkadatra ért el az erdő szélére. Nem messze a Derelingquo pusztaságtól lépett ki az erdőből, a domb tetejéről már a csatamezőre lehet látni. Képzeletében már a rögtönzött táborban járt, látta amint a győztes törpök szorgalmasan szekereikre pakolják hatalmas fegyvereiket. De ami szeme elé tárult, az minden volt, csak az nem, amire számított. Messziről is jól lehetett látni az elvonuló óriáspókok hátán ülő sötételfeket. Maguk mögött halált és pusztulást hagyva, rombadőlt tárnametszők, véres húscafatok kísérték útjukon, hosszú kilométereken át. Egyetlen apró kis test sem mozdult. Lassan elindult a pusztaság irányába. Ahogy közeledett, egyre élesedett szeme előtt a látvány. Gyomra összeszűkült, szíve hevesebben kezdett verni, és úrrá lett rajta a félelem. Agyában zsongani kezdtek a gondolatok, ezer és ezer emlék cikázott át rajta az ismerős arcokra pillantva. Szúrások nyomai a testeken, mellkastól vagy tarkótól lefelé felhasítva. Kifordult beleik és a nyakukból szétfröccsenő vér szagára már összegyűltek a keselyűk, és egy csapatba verődve széttárt szárnyakkal csaptak össze egy - egy 'falatért'.

Egy hét múlva a varázsitaloknak és a papok imáinak köszöngetõen, Sophie már újra lábra tudott állni.
Bustert ki nem lehetett küldeni mellõle, még a vadászatra sem ment el. Éjjel nappal a lány körül tett vett, gondoskodott róla és ha úgy vélte biztonságos az erdõ, kimentek sétálni. Közben sokat beszélgettek, volt is mirõl. A lányban kezdett kialakulni valami furcsa érzés. Egyre jobban várta, hogy reggelente megjelenjen a férfi a szokásos friss erdei virágokkal a kezében:) A papok aggódva figyelték a kialakuló érzelmeket, és igyekeztek mindent megtenni, hogy a törpöt távol tudhassák a mágustól. Rossz elõjelek gyülekeztek. Buster klánja, vezérük gyakori eltünedezése miatt hanyatlani kezdett. A nemzetség, vezetõ nélkül félni kezdett, és többször felkeresték bölcseiket kérdéseikkel. Rövidesen a klánvezér is belátta, hogy cselekednie kell - bár fájó szívvel- de úgy döntött kevesebb idõt tölt a lánynál. Voltak napok mikor egyáltalán nem jött. Sophiban minden alkalommal egyre nagyobb volt a várakozás, és egyre nagyobb örömet érzett ha újra láthatta a törpöt.
. . És eljött ez a nap is. Mosolyogva átnyújtotta ajándékát a lánynak, még tett is valami vicces megjegyzést de Sophie látta a szemében megbúvó bánatot. Végül gondterhelt arccal mágusa mellé telepedett és szomorúan búcsúzkodni kezdett.
-Holnap csatába indulok és nem tudom mikor térek vissza. Azt gondolom, Te addigra már nem leszel itt.
-Sophie tekintete mindent elárult. Elõször úgy érezte magát, mint akit arcul csaptak, hatalmas gombócot érzett a torkában; majd lassan, ahogy a kimondott szavakat hallgatta, érezte a rátelepedõ magányt.
Eszébe jutottak a szülei, hogy elmentek és magára hagyták; Mark, akit egykor szeretett de az inkább a gonoszságot választotta; és megannyi barát, akikkel együtt nõtt fel de mindegyik a maga útját kezdte járni és elfelejtették õt.
-Lelépsz Te is. –végtelen szomorúság lett rajta úrrá. –Persze, tudom visszajössz. Hányszor hallottam már.
-Ha hiszel bennem, én sosem hagylak magadra.
Hinni. . benned. . Sokszor még magamban sem.
De ahogy Buster szemeibe nézett, szinte elszégyellte magát a nyilvánvaló õszinteségtõl. Hogyan is kételkedhetett a szavaiban; olyasvalakiéban akinek ennyire egyértelmû az adott szó betartása.
Két tenyere közé fogta a férfi arcát, hüvelyk ujjaival a szemöldökétõl az álláig végigsimította, hozzáhajolt és pille könnyû csókot lehelt ajkaira.

-Megsértett és Te mégis visszamentél érte. Mi jött rád?- A harcospap hangja nyugodt volt annak ellenére is, hogy haragudott a klánvezérre amiért a lányt odavitte.
-Nem tudom. –hangzott az õszinte válasz. Buster aki klánvezetõként megszokta társaitól az alázatos tiszteletadást, most úgy állt a pap elõtt mintha az legalábbis valami isten lenne.
Fejét lehorgasztotta s most jómaga is elgondolkodott a feltett kérdésen. Nem igazán jellemzõ ez a törpék népére. Az eredeti „forgatókönyv” szerint, ha egy törpét megsértenek, akkor az bizony nem felejti el. De ha megsegítik, egy életre hû barátra lelnek benne. Ha a törpék hosszú életkorát nézzük, rögtön egyértelmûvé válik, hogy jobb velük jóban lenni.
-A lány megsértett; még meg is alázott. Mikor útnak indultam úgy terveztem, hogy visszajövök és egy darabig nem megyek az erdõbe. De mikor meghallottam mit terveznek a trollok és a Goblinok. . –fejét felemelte és egyenesen a pap szemébe nézett. –Féltem, hogy baja esik.
-Megbûvölt? –hangjában hitetlenség bújkált.
-Nem! Azaz, . . Nem varázslattal. Akkor már nem is volt neki.
-Most már van?
-Nem tudom.
-Hm, 1800 év alatt sokmindent láttam már, de törp és ember. . Még sosem keveredett.
-Õ nem csak egy egyszerû ember aki a varázslat hatalmával bír. –Fejét félig elfordítva az alvó lányra pillantott. -Odin rúnáit láttam a kezében.
Az öreg kissé hegyes szemöldöke a homlokára futott, most lepõdött meg igazán.
-Menj Te is és pihend ki magad. Természetesen meggyógyítjuk õt, aztán útjára engedjük.
-Köszönöm. –Hála érzõdött hangjában, nem is akarta titkolni. Mosollyal arcán indult meg saját kis fészke felé, de még mielõtt indult volna visszanézett Sophira. Magában azt kívánta, bár csak sokáig tartana a gyógyulás.
A pap elkapta Buster szemvillanását, de benne csak egy kérdés merült fel. –Mi lesz ebbõl?

A másik klán parancsnokának reszelõs hangja közelebbrõl jött mint az elõbb Istaaré.
-Itt bújtak el a föld alatt. Vagy itt másztak be a barlangba.
-Ennyire közel lenne egymáshoz a törpék és az Orkok barlangja? -kérdezte hitetlenkedve Istaar.
-Hát, keressük meg a csapóajtót és meglátjuk.

Buster rémülten kapta elõ zsebébõl a rövid bõrláncot.Remegő kezekkel szétbontotta a csomót és az öt átfúrt kék kis kavicsból lehúzott egyet. A hatodik a barlang falában van. A gyertyafény végleg kihunyt és Sophie suttogva kérdezte.
-Mit csinálsz?
De magyarázatra nem volt idõ.
-Kapaszkodj belém amilyen erõsen csak bírsz. Csukd be a szemed és el ne engedj bámi történjen is.
Bár a kis boszorkány elképzelni sem tudta mi fog történni, de azért a férfi hóna alatt átnyúlva a vállaiba kapaszkodott. A következõ pillanatban akkora erõvel rántotta hátra valami, hogy úgy érezte kitörik a nyaka.
Végtelen fülsiketítõ csend támadt és amikor újra kinyitotta szemeit, a sötétségen kívül semmit sem látott. Másodperceken át fuldoklott. Egyszerre akart levegõt venni és nyelni is. Mire kialakult a helyes sorrend, halk zúgás támadt a fülében és tenyere víztõl síkos falat érintett. Fojtott, párás levegõ vette körül és egybõl rájött, hogy már nem a szûk rejtekben van.
-Jól vagy? -a sistergõ zúgáson át Buster hangját hallotta.
-A nyakam fáj. -hangzott a sötétségbõl a válasz. -Miféle varázslat volt ez?
-Árnyékút.
Nem látta ugyan a férfi arcát, de hangján hallotta, hogy mosolyog.
-Azt hittem a galaxisok közötti utazáson kívül nincs rosszabb. Tévedtem!
-Mondtam, hogy kijutunk:) Gyere, menjünk tovább. - Tapogatózva közeledett a lányhoz. Mikor elérte, megfogta a kezét és óvatosan ülõ helyzetbe húzta.
-Még a hátam is. Azt hittem kiszakad a gerincem. -Buster Sophie mellé térdelt, jobb karjával megtámasztotta a hátát, balkezével a vállát tartotta. A lány feje a  mellkasához simult, álla alatt érezte a puha hajfürtök cirógatását. Kellemes borzongás futott végig testén, mikor megérezte Sophie simogató kezét gerince fölött átsuhanni. Piciny tenyere vállán állapodott meg, és a mozdulat fájdalmától rögtön bele is markolt az ívben elterülõ csuklyásizomba.
-Pár percig még pihenhetsz. -súgta -Nem vagyunk messze a papok barlangjától. Ott majd lesz idõd jól kialudnod magad.
-Buster, menj csak tovább egyedül. Miattam ne kerülj újabb veszélybe. -hangja megbicsaklott, könnyei sós folyóként simítottak végig arcán. Úgy bújt a férfihez, mint egy megszelidült kóborló cica.
A törpe egycsapásra óriásnak tûnt ahogy karjaiba emelte az erõtlen nõi testet és határozott léptekkel elindult a barlang kijárata felé. Úgy ismerte a helyet, hogy a vaksötétségben is képes volt kikerülni a lábai elõtt heverõ köveket.

Rövid idõ múlva fentrõl egyre hangosabban szûrõdtek be a hangok. Eleinte csak a Goblinok csatakiáltása hallatszott. Úgy özönlöttek ki az erdõbõl, mint valami lávafolyam a kitörõ vulkánból. Rengetegen lehettek, mert lépteik dübörgését még a rejtekhelyen is érezni lehetett. Üvöltöztek egymással, hallhatóan a lányt keresték és mivel nem találták, egymást szidva szétszéledtek mindenfelé. A nagy keresgélés közben megérkeztek a trollok is, legalább annyian voltak mint a Goblinok. A két faj vezérének összeakadt a pillantása, ahogyan egy területre „tévedtek” egy idõben. A troll vezér akkor is észrevette volna a Goblinok célzott kutatását, ha épp nem tudja, hogy nem csak egy rögtönzött hajnali táborhely felállítását tervezték a mezõn. Istaar , a troll klán vezetõje megállásra intette a mögötte szép számmal felvonultatott fajtársait. Ha a Goblin vezér azonnal támadna -ami szinte kizárt, hisz nem ismerhette a klán létszámát-akkor legalább a védekezésre legyen idejük.
De a Goblinok parancsnokának eszébe nem jutott támadni. Felnézett a hajnali égboltra és megállapította, hogy bár ködös és hûvös az idõ, valószínûleg egy-két óra múlva már sütni fog a nap. Ugyan nem sok ésszel áldotta meg õt a teremtõje, ennek ellenére hamar számot vetett a rendelkezésére álló idõvel, és kürtjét szájához emelve visszavonulót fújt. Tudta jól, ha a felkelõ nap nyílt területen találja õket akkor nem sok esélyük lesz a túlélésre.
Istaar tudta mit jelez a kürt hangja, megnyugodva eresztette karmos mancsát lábai mellé és türelmesen megvárta míg a vetélytárs felszívódik.
-Õk nem azt keresték amiért mi jöttünk-szólt a mellette állóhoz.
-Bármiért is jöttek, nem találták meg. -válaszolta a másik.
-Eltaposnak minden nyomot -folytatta Istaar. -Így mi sem találjuk meg a vitézt.
-Meg kell találnunk. A seregem éhezik, és én beígértem nekik a nagy lakomát. Ha csalódniuk kell, mi leszünk feláldozva az Orkoknak.
Istaar szemén ijedtség futott át. Erre eddig nem is gondolt. Óvatosan háta mögé pillantott, nyelt egy nagyot és elhatározta, hogy bármilyen nyomot is találnak, annak mindenképp a végére járnak. Ha nem is vezet semmire a kutakodás, legalább elfoglalja vele klánja indulatait. Mikor újra megszólalt, hangjában nyoma sem volt az iménti félelemnek.
-Nem rontjuk tovább a helyzetet. A fák mellett szétszóródunk és lépésenként vizsgáljuk át a terepet. A Goblinok lábnyomait felismerjük, minden más nyom mellé egy zöld ágat szúrunk le. Tudni fogjuk merre ment a lány. Ha a vitéz vele volt, azt is látni fogjuk.
Sophie és Buster is hallották a visszarendelõ kürtszót és a hirtelen támadt csendben még a lélegzetüket is visszafojtották.
-Elmentek. Nekünk is indulni kellene. -szólt a lány. Valamivel nyugodtabb volt mint néhány perce, de még mindig gyorsabban vert a szíve.
-Még nem! Biztosan tudnunk kell, hogy senki sem les ránk. Ha innen kimászunk nincs hová menekülnünk.
Eltelt már vagy negyed óra, de semmi mozgást nem hallottak. A kis boszorkány most elõször érezte magát teljesen kiszolgáltatottnak. Fél szemmel Buster határozottságot tükrözõ arcába pillantott, és eltûnõdött a hirtelen rátörõ érzésen. Utálta ezt. Úgy érezte, hogy nem ura saját sorsának, nem tõle függ a dolgok alakulása hanem valaki mástól akinek nem tud parancsolni. Rendes körülmények között most felpattanna , kinyitná a csapóajtót és nem törõdve a mellette ülõvel kimenne a szabad ég alá.
Most valamiért mégis inkább a helyén maradt. Talán az elvesztett varázsereje miatt vagy mert belátta, hogy valóban a vesztébe rohanna ha kimenne. -Vagy mert bízom benne-. Buster is ránézett ebben a pillanatban, s a lány hirtelen nem is tudta, hogy kimondta-e a mondatot vagy gondolataiban maradt. Zavartan nézett vissza, amit a másik aggodalomként azonosított és megnyugtatólag magához vonta.
-Nyugalom. -mondta halkan -Kijutunk innen.
Istaar végigpásztázta a földön mindenfelé beszúrt zöld ágacskákat. Körbejárta a mezõt néhányszor, majd megállt a verem mellett. Azon tûnõdött, hogyan tovább. Ha lent van a vitéz, fel kell õt hozni. De. Ez egy verem. Valószínûleg nem hiába van itt. Valakik itt járnak fel a felszínre. Nem túl valószínû, hogy törpök lennének, mert ahhoz túl nagy és mély. Ha Orkok laknak lent- és a verem mérete leginkább erre utal -akkor bizony én is a vesztembe rohanok. Ha most nem is ölnek meg , éjjel az erdõben biztos, hogy elkapnak és az egész klánnal együtt kivégeznek. Abban is biztos vagyok, hogy az Orkok tudnak arról, hogy valaki van a veremben. Ha még él a vitéz az annak köszönhetõ, hogy az Orkok vezérének –rosszabb esetben egyenesen Choornak -valami célja van vele.
A nap már az ég közepén járt és kíméletlenül égette a troll csupasz bõrét. Hiába, mégiscsak a sötétség teremtménye volt. Végül nem bírta tovább és úgy döntött visszahúzódik az erdõ szélére.
Órák múlva tért csak vissza, akkor, amikor már a nap lemenõben volt.
Sétálni kezdett a verem és a tábortûz maradványi között. Lehajolt az egyik fölbe szúrt ághoz, nézte egy darabig, majd intett a másik klán vezetõjének. Szemével követte a nyomokat egészen a közeli borókabokorig. Amikor újra felállt, már társa is melléért.
-A nyomok ide vezetnek és nem folytatódnak egyik irányba sem. -A másik vezér leguggolt és õ is tüzetesen vizsgálgatni kezdte a két különbözõ nyomot. Az egyik valamivel kisebb volt mint a másik és mélyebbre is nyomódott a földben.
A párbeszédet a rejtõzködõk is jól hallották.
Buster érezte ahogy hirtelen meginduló vére végigzubog ereiben. A leleplezettek tekintetével nézett a lányra, aki csak egyetlen szót tudott szólni.
-Megtaláltak.

-Fiatalnak tûnsz de ismertem már néhány varázslótörpöt, akiknek arcán nemigazán látszott megélt éveik száma, mégis igen tisztes korban jártak már. Te hány éves vagy? -kérdezte újra.
-Én is ismertem már néhány mágust, akiknek arcán már szarkalábak mélyültek. Hajszálaik helyenként már ezüstösödõ színbe csaptak át, mégis nagyon ifjak voltak-hozzám képest. -Tette hozzá gondolatban.
-Tehát a fel nem tett kérdés, hogy én mennyi idõs vagyok? -még mindig mosolygott. Buster elmerengett a fiatal arcon, sebek helyét fürkészte de egyet sem látott. Egy tündöklõ szépség tekintete pásztázta, olyan amilyet sajátjai között nem nagyon látni.
-Nem kérdezem. Alig vagy 20 éves! -mondta ki határozottan.
-Idén leszek 23-sejtette, hogy Buster nevetségesen fiatalnak találja majd, és hogy a kora alapján fogja levonni következtetéseit. De tévedett. Mikor a férfi újra megszólalt, hangjában a legkevésbé sem volt nyoma gúnynak.
-Hát a Te fajtádban ez már felnõtt kornak számít. Igen tehetséges lehetsz ha már ilyen nagyszerû mágus hírében állsz. -fáradtan lesütötte szempilláit, görnyedt hátát a falnak támasztotta.
-Én már 950 éves vagyok:) -nagyot sóhajtott, és folytatta
-Az én fajtámban ez annyit jelent, hogy megéltem életem egyharmadát. Majdnem egyidõsek vagyunk.
-mielõtt folytathatta volna gondolatmenetét érezte, hogy a lány görcsösen összerándul mellette.
-Fáj valamid? Megsebesültél? -kérdezte együtt érzõn. A lány, válasz helyett kinyitotta mindkét tenyerét, de Buster csak a vérzõ sebeket látta. Mellvértje alá nyúlt és egy tiszta textildarabot húzott elõ. Kétfelé szakította és a lány kezére tette.
-Nem mondtad, hogy vérzel. -Tette hozzá szemrehányóan.
-Nemsoká elmúlik. Azt hiszem. -Válaszolta határozatlanul. Buster finoman érintette meg a lány kezét és óvatosan felitatta a vért. Nem akart még több fájdalmat okozni.
-Lássam milyen mély a seb.
Mikor meglátta a kirajzolódó rúnákat meglepetten nézett Sophie szemeibe.
-Rúnáid vannak! Csak a legnagyobb varázslóknak vannak ilyen jeleik.
-Igen. Gyermekkorom óta ott vannak, és mostanában néha véreznek is.
-Tudod mit jelentenek? -Buster hangja megremegett a felismeréstõl.
-Rúnák.A mesterem azt mondta ,hogy ezek a jelek olyanok mint a térkép. Vigyáznom kell rájuk és arra is ,hogy mit csinálok mert ha magával ragadna a gonoszság, akkor akár el is veszíthetem õket.
Buster közelebb emelte a fényhez Sophie kezét, és mutatta.
-Ez itt. Ami olyan mint a jobbra nyíló kacsacsõr, az a „Kenaz”.  Azt jelenti, hogy van benned
bölcsesség. Éleselméjû vagy, kreatív és ügyesen megoldod a gondjai. Ez a rúna segít neked abban , hogy legyen célod az életed során és hogy nyitott légy mindenre.
Az pedig, ami olyan mint egy lehajló „F” -betû. Ez az „Ansuz”. Azt jelenti, hogy született vezetõ vagy. Megvan benned a képesség a tisztánlátásra, és mivel közel állsz az istenekhez a Sámán hatalma is benned rejlik. Igazságra és testi –lelki egyensúlyra törekszel de nincs benned kellõ együttérzés. Túl „magasról” nézed a világot. Ahhoz, hogy igazán nagy vezetõvé válj, szükséged van érzelmi kapcsolatra is.
-A következõ rúnát látva Buster elmosolyodott, de folytatta.
-Ez a rúnád, az amelyik mostanában gyakran vérzik. Az a két vonal egymással szemben. -Mutatott rá.
-Az egyik valamivel rövidebb mint a másik, és a tetején egy harmadik vonal köti össze õket. Látod? Az az „Uruz”. Azért vérzik, mert most erõsödik benned az életerõ. Ahogy varasodik, egyre élesebben látszik majd. Elõbújik belõled a tudattalan, zabolázhatatlan õsi szenvedély. De segít növelni az akaratod, tapasztalataid révén egyre jobb „vadász” leszel:) Számomra azt is jelenti, hogy még érintetlen vagy, de már ismered a szerelem érzését. -Sophie fülig pirult Buster szókimondásán és hirtelen összezárta a tenyerét.
-Hé, ne szégyelld el magad:) -Minden hátsó szándék nélkül ölelte át a lány vállait, álla alá tette ujját, kissé felemelte Sophie fejét és szeretõ pillantással nézett a ragyogó szemekbe.
-Nagyon szép vagy. -Közelebb húzódott hozzá és finoman megcsókolta az arcán.

Mikor újra kinyitotta a szemét, a keleti égbolton vékony narancssárga szín jelezte a közeledõ hajnalt. Már derengeni kezdett és iszonyat hideg volt. Valószínûleg az ébresztette fel álmából, hogy posztó ruhája nem bizonyult kellõen melegnek. -Ki gondolta volna, hogy ilyen hamar beköszönt az õsz. -Még perceken át ült a faágon reszketve a hidegtõl. Csak akkor kezdett lemászni, mikor már úgy vélte, hogy biztonságos odalent. Még beléhasított a gondolat félúton, hogy csendben kell maradnia, biztos ami biztos. Alighogy az avarba lépett hallotta a két érces hangot. Szorosan a nedves törzshöz simult, és teljes mozdulatlanságban hallgatta a párbeszédet.
- Az erdõ szélén látták. Biztos, hogy ott is maradt mert tábortûz égett mellette. -a lény hegyes füle kissé hátrafelé mozdult, ahogy a mocorgást meghallotta.
-Mit kezdjünk vele? Csak. .
-Halkabban.. -súgta a másik
-. . csak egy ember.. Nem is ember. Csak egy nõ:))
-Elvisszük a tanyára. -suttogta a másik -A fõnök biztos örülne neki, állítólag szép kis teremtés.- széles vigyor terült szét rút képén, amibõl a másik rögtön megértette mire gondol.
-Na menjünk!- kiáltotta ahogy a torkán kifért, mire az erdõ megelevenedett.
A törpe ha lehetett hát még kisebbre húzta magát össze, és kihasználva a hirtelen támadt zûrzavart egy nagy halom elszáradt falevéllel igyekezett magát álcázni. A vonuló Goblinok ezerszer rátapostak, egyesek kõnek vélték és mikor véletlen megbotlottak benne, dühösen még jókorát bele is rúgtak. A kicsi, fogait összeszorítva kuporgott magában azon imádkozva, hogy észre ne vegyék.
A Goblin egyébként gyáva népség, amolyan elfajzott tolvaj aki nem riad vissza ha ártatlan vért kell kioltani. De nem egyedül. Ahol egyetlenegy is feltûnik, ott biztos hogy kisvártatva tömegesével kerülnek elõ.
A csapat elvonultával a törpe sárosan, remegõ kezekkel seperte le az arcára ragadt nedves leveleket.
-A lányért mennek, a „nagy „mágusért” az erdõ szélére. Ha szerencséje van, már az éjjel odébb állt. Ha meg nem, .. hát akkor a Goblinok vezérének lesz átmeneti hálótársa. Meg is érdemli. Miatta maradtam olyan sokáig a mezõn, és miatta tértem le a biztonságos ösvényrõl. A verés miatt különösképpen.
-Még mindig reszketve elindult a fák alatt. Bár hirtelen fogalma sem volt merre jár, de azt tudta, hogy abba az irányba nem megy amerre a Goblinok indultak. Rövidesen a folyóhoz ért, egy ismerõs útra, és sikerült magát a helyes irányba tájolni. Megfogadta magában, hogy soha többé nem tesz meg egy lépést sem páncélja és kardja nélkül.
A hidat már messzirõl látta, fáklyás számszeríjászok védték éjjel nappal a rossz szándékú betolakodók ellen. Sokáig nem értette miért ég a fáklya nappal is, de aztán egy alkalommal mikor az Orkok háborút indítottak Anamúr védõi ellen, rögtön megkapta rá a választ. Az égõ nyílvesszõk felperzseltek mindent amibe csak belefúródott hegyük ,s ha a hatalmas testû ellenséget nem lehetett visszaszorítani a hídról, akkor az íjászok könyörtelenül felégették azt.
Már egészen közel járt , mikor a semmibõl elõkerültek a trollok és az erdõbe vették az irányt. Nem számítottak túl nagy ellenségnek, velük egy egyszerû varázslattal is meg lehetett szabadulni. Ennek ellenére a kicsi hasra vágta magát és érdeklõdve hallgatta mirõl beszélgetnek.
-. . ezt a Goblinok suttogták még mikor az erdõben jártam. Ha követjük a nyomaikat, megtaláljuk a harcost is. -magas hangja sikított a szélben, közben hallani lehetett a szájából szerteszét fröccsenõ nyál cuppanását.
-Ha csak az az egy van a veremben, felesleges odamennünk. A Goblinok nem fognak osztozni velünk. -mondta erre egy másik.
-Ó, Te ostoba! Gondolod, hogy egyedül indult csatába? Az hírvivõ lesz. A sereg is ott bújik meg valahol. Remélhetõleg nem túl messze, mert nem akarok a hágóra menni fagyott húsért:)) -ezt már a harmadik tette hozzá. Várakozással teli kéjes kacajuk hasított a levegõbe, amit az erdõ sötétje nyelt el.
Össze kell hívnom a parancsnokokat, és szólni a klánvezéreknek. Õk talán tudják mit kell tenni. Végülis az emberekkel õk léptek szövetségre, nem pedig Choor… Hm, de mire beindul a gépezet, addigra a lány a Goblinok fogságába esik, vagy a trollok zabálják fel. A vitéz serege most nem számít, mert azokat meg kell találniuk a trolloknak is. Ha pedig meg is találják õket, akkor sem valószínû, hogy túl sok áldozatot tudnak majd szedni. Csak a hasuk tömik tele, de egy jó lakomáért képesek meghalni is.
A hídig futva tette meg az utat, közben jelezte az íjászoknak, hogy nem ellenség közeledik, különben kérdés nélkül lenyilazzák. Leugrott a barlang szájához, végig rohant a mások számára útvesztõnek tûnõ labirintuson és saját kis fészkéhez érve felkapta páncélját. Üldözött vadként indult a föld alatti úton az erdõ széléig. Az utolsó métereket már kúszva tette meg az egyre jobban keskenyedõ vájatban. Mikor a felszínre ért gondolkodás nélkül kúszott a rögtönzött táborhely felé és örömmel nyugtázta, hogy nem elõzték meg. A lány a hátán fekve aludt, feje búbjáig bebugyolálta magát de így is megremegett mikor talárja alá kúszott az idõnként feltámadó szél. A törpe óvatosan a lány szájára tette kezét és anélkül, hogy hozzá szólt volna, megrázta a vállát. Sophie egybõl felébredt és reflexbõl derekához erõsített övébe nyúlt, amibõl tõrét húzta ki szélsebesen. A kicsi jól ismerte már ezt a mozdulatsort, az Õ övében is megbújt az elmaradhatatlan kis fegyver. Tudta jól, hogy mi következik. Gyorsan elrántotta kezét a lányról és rögtön vagy fél méterre gurult tõle.
-Csak én vagyok -súgta fojtott hangon –Meg ne szólalj, mert felhívod ránk a figyelmüket.
-a lány értetlenül nézett a törpe arcába, de nem szólt semmit. Érezte oka van annak, hogy a kicsi visszamerészkedett azok után ami történt.
-Gyere, el kell bújnunk. -folytatta, és fejével egy bokor irányába biccentett. Anamúr két teremtménye szégyenszemre a sáros földön kúszott menedéket keresve. Mikor a kiszemelt helyre értek, a törpe felemelte a bokor alá ügyesen elrejtett csapóajtót. Intett a lánynak, hogy õ menjen elsõnek, majd visszacsukta. Kicsi viaszgyertya lángja pislákolt a szûk helyiségben, és valahonnan friss levegõ áramlott be.
-Mi történt? -kérdezte Sophie.
-Elõször egy agyszívó, aztán a Goblinok végül a folyóparton a trollok. Gyorsan terjednek a hírek ha néhány idegen vetõdik a rengetegbe. -Röviden elmesélte mit hallott. A lány türelmesen végighallgatta majd megszólalt.
-Sophie vagyok. -a kicsi megdöbbent arckifejezése elárulta mennyire nem érti a lányt. A mágus halkan felnevetett. -Na, és téged hogy hívnak?
-Ez a legnagyobb gondod? -csattant fel a törp.
-Hát, tudnom kell a megmentõm nevét. -Mosolya megenyhítette a másikat, és megjátszott haraggal mondta ki saját nevét.
-Buster.. Busternek hívnak. -Szorosan egymás mellett ültek, mozdulni nem igazán lehetett. A gyenge fénynél tanulmányozni kezdte Buster arcát. Most vette csak észre, hogy milyen fiatal. Úgy 30 évesnek gondolta. Az arca ugyan sáros volt, de éles tekintete tapasztalatságról és bölcsességrõl árulkodott.
-Most mit bámulsz? -förmedt rá udvariatlanul.
-Azon gondolkodom mennyi idõs lehetsz.

A törpe az erdõn át észak felé vette az irányt, ezzel lerövidítve a hazafelé vezetõ utat. Már jócskán a sûrûben járt mikor morgást hallott a háta mögül. Átfutott rajta a hideg rémület, és azonnal menedéket keresett. Kicsi termetének köszönhetõen sokszor talált is magának rejteket egy - egy korhadásnak indult fa odvában. Most viszont vak sötétség volt, még a holdfénye sem hatolt át a lombkoronákon ráadást a hangból arra következtetett, hogy egy jó szaglású lény jár a közelben. Lépteit felgyorsította, ennek köszönhetõen –és persze az ijedtségnek -izzadni kezdett. A feltámadó szél is a közeledõnek kedvezett és ezzel a törp nagyon is tisztában volt. - Tudnom kellene miféle ellenséggel van dolgom. -Hirtelen ötlettõl vezérelve elkezdett cikk cakkban futni, hátha elveszíti a szagát üldözõje, közben azon rimánkodott magában, nehogy megsérüljön, vagy belesétáljon valamelyik csapdába amit Õ állított fel. Nem volt szerencséje. A sötétségben késõn vette észre az elõtte álló fatörzset, és mikor irányt változtatott teljes lendülettel nekiszaladt. Szédülni kezdett, de állva maradt.. egyhelyben. Pedig most az idõ és a mozgás lehetett volna egyetlen esélye a menekülésre. Mikor enyhülni kezdett a szédülés érezte csak meg, hogy hatalmas égetõ púp nõ ki homloka közepén. Ujjaival végigsimított rajta, és újra szédülni kezdett. Nem merte megrázni enyhén deformálódott fejét, mert tapasztalatból tudta, hogy tompa fájdalom öntené el, az pedig tartósabb mint a szédülés. Átölelte a fa törzsét és minden erejével igyekezett elérni az alsó ágat. Az ijedtsége nagyszerû hajtóerõnek bizonyult, mert egyetlen ugrással markában érezte a gyantától ragacsos kérget. Rövid lábaival kapkodott felfelé, míg végül át tudta kulcsolni rajta lábszárát. Hallotta ahogy a hang közeledik, érezte ahogy fejébe tóduló vérétõl halántéka lükteteni kezd és önmagát is meglepõ tornamutatvánnyal hasból felhúzta magát. Innentõl már mint valami mókus, fürgén mászott a legfelsõ ágak közé, míg a Hold rá nem mosolygott. Szíve dobbanásait saját fülében hallotta, hangos zúgással kísérve és tudta, hogy itt már biztonságban van. Magában hálát adott az ének, hogy nem tudta meg ki is követte a szagát. Kissé lenyugodva a külvilág zajai is eljutottak füléhez, már csend honolt odalent. Akár el is indulhatott volna lefelé, de inkább nem kockáztatott. Az is lehet, hogy itt van még az a valami, esetleg több valami is, talán egymásra vadásztak és õ csak elterelte az egyik figyelmét. Megfogadta, hogy soha többé nem megy éjjel ismeretlen ösvényen. Fegyvere sincs, de ha odalent az egy agyszívó volt, akkor aztán mindegy mit hurcol az oldalán.

Már a Hold is az égen járt, mikor a törpe közölte hogy neki dolga van és elmegy. A tûz is kialudni készült.. -Veled megyek egy darabig, szerzek még éjszakára fát –mondta határozottan Sophie.
-Én a helyedben nem mennék. Illetve én mennék, merthogy az én utam amúgy is az erdõn át vezet, de neked nem javaslom.
-Ugyan miért nem? Azt hiszed nem láttam még fenevadakat?
-Fenevadakat, lehet. Hallottam már rólad, tudom ki vagy és hogy mire vagy képes. De az erdõben nem csak fenevadak vannak. Rablók tanyáznak mindenfelé és.. egy ilyen védtelen lány. -újra mosoly terült el az arcán-de ha akarod veled maradok:))
-Több félnivalóm van tõled mint a rablóktól. Menj csak nyugodtan, nem kell féltened elbánok bárkivel.
-.. és ha a vitéz kimászna éjjel, és esetleg meg akarna ölni? -akadékoskodott, tovább vigyorogva. -Vagy még rosszabb… a hegy alatt barlangrendszer húzódik, ott élnek Choor seregei. Élõ halottak, sötét elfek. Sokan, nagyon sokan jönnek egyszerre, és nem kímélnek ám.
-Nagy ez az erdõ. -fordult hátra a lány. -Én pedig éber vagyok.
-Bemenekülnél a biztos halál elõl az erdõbe, ahol legalább ugyanakkora esélyed van elpusztulni mint itt. Vajon hogyan sikerült megélned annyi évet, hogy ilyen magasra nõlj. . -enyhe gúny bújt meg hangjában. -Ahonnan én jövök, az ilyen tapasztalatlan zöldfülûek még a konyhában sertepertélnek, és csak gyakorolni járnak a bátyjaikkal. -Sophie szeme megcsillant a dühtõl. -Te szemtelen kis szarházi! Takarodj a dolgodra amíg engedem! ! -De hogy szavainak nyomatékot adjon egy energia hullámot lökött a kicsi felé. Az észrevette a támadást, és hihetetlen gyorsasággal ugrott el az útjából. . a semmi útjából. A törpe felröhögött, de olyan hangosan, hogy talán még Serkel is meghallotta a verem alján.

-Ejha, máááágus.. csak nem elhagyott a varázserõd? -a nevetéstõl kicsordultak a könnyei is. Sophie rémülten vette tudomásul, hogy valóban nem képes mágiát alkalmazni.
-Átmeneti zavar. -odalépett a törpéhez és ököllel úgy arcon vágta, hogy az rögtön hanyatt vágódott és vagy három bukfencet vetett.

–Na, lóduljjá dolgodra.
A törpe feltápászkodott és durcásan szedegette posztó ruhájára ragadt bogáncsokat. Közben félhangosan morgott magában.. -Ha nem félnék attól, hogy egyszer visszatér a varázserõd.. nem lennék kíméletes…… -Ahogy a mondatot kimondta, még látta felfelé repülõ lábait, de rögtön érezte is ahogy háta a földnek csapódik. -Hát ne légy kíméletes! Mágia nélkül is végzek veled! - A kisember rövid ideig levegõ után kapkodva terült el a földön, vérének édeskés ízével a szájában. Elõször oldalára fordult, majd kezeit maga alá téve négykézlábra tornászta magát csak így tudott talpra állni. Enyhén imbolyogva de szó nélkül megindult az erdõ irányába, és csakhamar el is nyelte õt a sötétség.


Sophie mélyen aludt az éjszakai levegõn, csak vékony talárja óvta a hidegtõl. A tábortûzbõl megmaradt parázs idõnként felizzott mikor a hideg szél belekapott, és kiragadva néhány kis szikrát a közeli erdõ felé fújta. A föld alatt és az erdõben ébredezni kezdtek a sötét és rossz szándékú lények, akik a napfény és a meleg elõl vezérük parancsára mélyen, a sötétségben éltek.
A mindent eldöntõ háború már rég a levegõben lógott. Sõt.., talán már a kezdet kezdetén is világos volt, hogy egyszer eljön a végsõ leszámolás napja, amikor végérvényesen megszûnik a pusztítás, rosszabb esetben pont az kezdõdik el és veszi át az uralmat. Többezer éves készülõdés elõzte meg, közben erõt fitogtató kis csatározásokkal amik egyik félnek sem okoztak mérhetõ veszteséget. Az ostoba emberek pedig, akik minden lény közül a leghasznavehetetlenebbnek tûntek, szépen kinõtték a rájuk szánt szerepet. Elszaporodtak és benépesítették még a környezõ galaxisokat is. Önálló akarattal és gondolattal felvértezve mára bizony komoly szövetségesre lehetett bennük lelni.

A lány kezében megcsillant a kard éle ahogy a magasba emelte, és újra a veremhez sétált. Leguggolt a szélére és a kapaszkodó kezektõl nem messze a földbe szúrta. A fegyver rezegve állapodott meg az alatta megbúvó kövön, Serkel pedig épp akkor lódította elõrébb kezét, ügyesen megmarkolva az elhagyott pengét. Érezte a tûszúrásnyi fájdalmat és azt követõ forróságot is, de a szabadulás utáni vágy akkora volt benne, hogy azt sem bánta volna, ha elveszíti ujjait. Nem volt szerencséje, kapaszkodója nemes egyszerûséggel kifordult a földbõl, Õ pedig úgy zuhant vissza a verem aljára, mint egy zsák búza. Az alatta kapaszkodó törpe szemöldöke felszakadt, orrából dõlt a vér amikor a nehéz csizmák az arcába rúgtak. Szívós kis lény volt, erõsen markolta a veremben keresztbe álló faágat és akkor sem engedte volna el, ha néhány sötét elf akarná magát a felszínre küzdeni rajta keresztül. Perceken át kapart a verem oldalán lábaival, mikor végül megunta és egy varázslatot elmormolva a füvön termett.
-Harcedzett katona,.. de nehéz mint a dög! -a sötét lyuk fölé állva üvöltözött tovább -Soha nem jutsz ki onnan! ! Megalázom magam és titeket szolgállak,.. hát normális vagyok én? -dühösen a mélységbe köpött egyet és apró lábain, sántítva a lány felé indult.
-Ó nagy varázsló, ó nagy harcos, légy üdvözölve!- ezt a mondatot már széles mosollyal mondta, de szeme ravaszul megcsillant. Elkapta a lány kezét , és vezérekre jellemzõ magabiztossággal megcsókolta. Sophie összeszûkült szemekkel figyelte a válláig érõ törpe produkcióját, de nem húzódott el tõle. Az pedig, nem érezvén ellenállást a földre húzta a lányt, közben õ is leült.
-Hát ezt felesleges volt. Állva vagy akkora mint én ülve:)
-Ó, ne becsülj le gyönyörûségem -közben kihívóan kacsintott egyet. A „gyönyörûség „arcán a megrökönyödés jelei látszottak, és zsigerbõl tört ki belõle a kérdés.
-Mi a francot akarsz tõlem te eszement?
-No mit gondolsz? -kérdezte vigyorogva a törpe, de ahogy a lány arcára nézett. . - reméltem ha kedves vagyok, legalább a sebeimet ellátod.
-Jaa, a sebeid. Azt el. Meg a bajodat is ha még egyszer ilyen szemtelenül méregetsz.

Sophie hallotta amint a fák közül lecsörtet valami, azt gondolta talán egy vaddisznó riadt menekülését hallja. Azonnal talpra ugrott, s megdöbbenve látta, amint teljes harci díszben egy ember gurul lefelé, majd hirtelen eltûnik a semmibe. A verem mélyérõl egy vékony hang fájdalmasan felüvöltött, amit egy reszelõs mély hang káromkodása kísért. A lány néhány másodpercig felhúzott szemöldökkel nézett a hangok irányába, majd komótosan a verem széléhez sétált. Odalentrõl a kicsi félelemtõl ittas hangján rimánkodott Serkel folyamatos fenyegetõzéseire reagálva. Néhány percig csak a „csatazaj” hallatszott, késõbb a vitéz már a kiszabadulást tervezgette. A vaksötétségben tapogatózva keresgéltek valamit, ami segítségükre lehet a kijutásban. Találtak is néhány botot, amit Serkel a verem oldalába ütött és elkezdett felmászni. A kicsi siránkozva ugrált a rögtönzött kapaszkodókig, de nem érte el. Közben a másik folyamatosan üvöltözött vele, átkozta a törpe felmenõit és egyben egész nemzetségét.
A kis boszorkány persze könnyedén kiszabadíthatta volna õket, ehelyett azonban elindult a közeli forráshoz. Szerencséjére az ébredõ természet kegyes volt vele, s útjába vezérelt egy fiatal õzet. A mágus mozdulatlanságba dermedt, megvárta míg az állat lenyugszik, tegezébõl kihúzott egy nyílvesszõt, íjának húrjába illesztette majd a legalkalmasabb pillanatban útjára engedte. A nyílvesszõ szélsebesen suhant a hajnali párában, halálos pontossággal az állat mellkasába fúródva.
A nyársra tûzött hús már javában sült, mikor a harcos kezei megjelentek a verem szélén kapaszkodó után kutatva.

Sophie nyitott szemekkel a hátán feküdt. Az égbolton még látszottak a csillagok, de keleten a felkelõ nap, már narancssárgára festette a horizontot. Valahonnan messzirõl mintha hangokat hozna a hajnali szél, de a lány akárhogy is fülelt nem értette mit kántál a hang.
Serkel egész éjjel gyalogolt, már csak az erdõn kellet keresztül vágnia, hogy közelebb jusson uticéljához, aztán tart egy kis pihenõt mielõtt nekiveselkedik a hegynek. Regido fejedelem serege a medence elfoglalását tûzte ki céljául, ahol viszonylag kevesen telepedtek meg. De elõbb még szembe kellett nézni a sarkukban loholó bosszúszomjas népekkel. Egy korábbi, elhúzódó csatározás során a goddardi Maigeval kötöttek szövetséget, s az õ megbízásból, Létezõ és annak néhány ezres lovas vitézei sikeresen letarolták a fél galaxis népeit. Varock, serege legyõzése, és országa kirablása felett érzett dühében, bosszúhoz folyamodván felbujtotta Regido aktuális ellenségeit a soromontrákat, akik elüldözték földjükrõl Regido otthagyott népét. Nehezítette Serkel dolgát az a hír is, hogy a területeit féltõ goddardi Maige cselként használta fel Regido haderejét, azzal a céllal, hogy igazi ellenségének és szövetségesének is meggyengül hatalma.
Serkel, aki a testõrök parancsnoka volt, egy csatában szerzett sérülése végett kapta ezt a rangot. Nagyszerû vitéze volt urának, hûségét bizonyítva a végsõkig kitartott. Mikor egy háború során a törzsfõ elesett, Serkel nem hajtott fejet legyõzõik elõtt. Visszatért a fejedelemségbe, és újra csatasorba állt.
A fejedelem, busásan jutalmazta hûségét, megkapta a törzsfõi címet és mivel karjának izmát hasította szét egy dárda, kardforgatásra sokáig nem volt képes. Ezért hát a nemzetségfõ kinevezte õt a „testõrgárda” élére. Törzsfõ lévén rangján aluli feladat lett volna, ha valóban csak a testõrség dolgával bízza meg az uralkodó. De Õ, miközben követségekbe járt, felmérte a „szomszéd” földjét, hadseregének számát és felszereltségét. A háborús években a nemzetségfõ elõkelõ harcostársaként tartották számon, és ha nem kapott külön megbízást, akkor testőrsége volt neki is. Most éppen egyedül, a legnagyobb elõvigyázatosággal fürkészte ki az ellenség állásait, és vitte a hírt a hágón várakozó közel ötszázezer lelket számláló sereg parancsnokainak. Ha odaér, Serkel is felül lovára és elsõként vezeti csatába törzsének vitézeit.
Az erdõ agyagos földjét falevelek borították, s ezen a területen igen sûrûn megbúvó csapdák különös elõvigyázatosságra intették. Serkelel figyelme a négy napos szüntelen gyaloglás eredményeként, már lankadni kezdett. Ezért is akart az erdõn túl megpihenni, hogy aztán nehogy a hegyek között kelljen értelmetlen halált halnia. Egy pillanatig érezte ahogy lépésre elõre lendített lába beleütközik valamibe. Azonnal felfogta, hogy csapdára talált de kikerülni már nem tudta. A kimerültség okozhatta talán, de elvesztette egyensúlyát és hanyatt vágódva csúszott a lejtõn lefelé. Azonnal felélénkült és sarkával igyekezett fékezni a zuhanást. A föld túlságosan is fel volt ázva a korábbi esõzések miatt, és csakhamar hatalmas agyaggombócot tolt maga elõtt. -Azok a kurva törpék a hülye csapdáikkal. -Egy bokornak ütközve szerencsétlenül keresztbe fordult, és szó szerint gurulva tette meg a hátralévõ néhányszáz métert. Mire leért a mezõre, teljesen elszédült s a jótékony kiterülés helyett hatalmas zuhanás következett egy mély verembe.

Álmában épp a felé rohanó dárdás alak elõl vetõdött a sárba és ahogy az elhaladt mellette, Sophie kinyújtotta jobb lábát. Ebben a pillanatban a lábai elõtt várakozó kicsi a hátára esett, pont bele abba mély verembe, amire fel akarta hívni az alvó lány figyelmét. :)))

Az utazás kissé hosszúra sikeredett, idõközben volt néhány katona az átjáróban.

-Hihetetlen, hogy ki akartak rabolni. Hol vannak ilyenkor a rendfenntartók? - Sophie körülnézett a réten ahová érkezett.  Na ha itt megtalálom…Az arcába csapó jeges szél szétfújta nyitott talárját, érezte a ruhája alá kúszó szaggató hideget ahogy váratlanul birtokba veszi testét és megfeszíti izmait.
Lovak patái dübörögtek az erdõ irányából, földöntúli és emberi hangok kíséretében. Mintha több ezer torokból egyszerre tört volna ki a csatakiáltás, és egy idõben emelték volna kardjaikat halálosztásra.
-Elindulok a fák felé. Ahol harc folyik, nekem ott a helyem. A csatatér mondhatni szokatlan, hát még a harcmodor. Az ellenfelek külömbözõségétõl meg sem lepõdöm. Már megint bomló de még élõ testek feszülnek egymásnak. A fejem felett kifeszített kötél két fa közé, valószínûleg egy ravasz hadvezér ötlete a lovasok megritkítására. Az élõ halottak serege Alyr Arkhon irányítása alatt törtek elõre, egy teljesen magányos lovassal szemben, aki most lassú ügetésben haladt el a lány elõtt a hátára erõsített hordókkal.  -Õ az! ! Hát itt van.  Otisz nem figyelt fel a lányra, mögötte Boor király 120 ezres seregével szárnyakra tagolódott és várták a jelet. A kis boszorkány megfeszített íjából süvítve száguldó nyílvesszõ pontosan ért volna célba, ha a ló nem pont akkor kezd vágtázni. Mielõtt a következõt utána küldte volna hatalmas robbanás rázta meg a jégmezõt, majd a következõ pillanatban a mágus teste függõleges irányban véresõvel kísérve az ég felé reppent. Lovának maradványai a közeli fákon találtak maguknak helyet, ellenben a srapnerok által megtizedelt sereggel, akik jelen esetben a mezõn terültek el.  -Az elõbb még láttam, ahogy földet ér és kardjának élén megcsillan az elõbújó nap fénye. Állt Alyrral szemben, majd mintha a föld nyelte volna el. . egyszerûen eltûnt. Talán már nem is él. . De ezt biztosan kell tudnom…  -Gondolataiba mélyedve fordított hátat a csatamezõnek, átsétálva az észrevétlenül megnyíló idõkapun. Már át is lépett rajta mikor felkapta a fejét és meglátta az elétáruló erdõt ami most dús lombkoronával hajladozott az erõsödõ szélben.  Ha a galaxisok között is ilyen gyorsan lehetne utazni mint az idõben…. Hm.. Már mindenhová követtem ,többször is láttam és mégsem .. .Meghalhatott..
A lány tenyerében váratlanul felizzottak a rúnák, de oly égetõen, hogy kiejtette kezébõl az addig benne nyugvó nyílvesszõt. Görcsösen összeszorult markát az elmúló fájdalommal arányosan feszítette szét, végül meglátta a vérzõ rúnát. Ez nem lehet! ! ... A mester azt mondta, ilyen csak akkor fordulhat elõ, ha... saját "Mágus ha saját vérére támad, tenyerébõl elvész a varázslat".
Gondolataitól megszédülve botorkált az erdõ irányába, nem volt képes felfogni a felidézett szavak értelmét. Lábai elgyengültek, egész testében remegett és csak bámulta vérzõ sebét. Az egyik fánál félig eszméletét vesztve lerogyott a fûbe, sokáig csak a kéklõ égre nézett merev tekintettel. Szemeit könnyek öntötték el, végül kitört belõle a fájdalmas zokogás. A fa tetejérõl óvatosan lejjebb merészkedõ kis alak együttérzõn figyelte a lányt. Már akkor látta, mikor a semmibõl a mezõ közepén megjelent. Most lefelé csúszott a fa törzsén, míg meg nem érezte lába alatt a talajt. A kis boszorkánylány, karjait az arca elé téve, összekuporodva feküdt és sírt. A kicsi, durva posztóruháját összébb húzva Sophie lábaihoz telepedett és szótlanul nézte ahogy lassan megnyugszik, végül teljesen elcsendesedik. Néhány perc múlva hangtalanul közelebb húzódott a lányhoz, óvatosan megemelte arca elé tett karját és megállapította, hogy a lány alszik.

Az évek során már vagy száz hasonló helyen járt, és tudta jól miféle lények kerülnek elõ az ilyen nyomorult helyeken. Mocsok és bûz, rothadó tetemek mindenfelé és.. patkányok. Soha nem fogja megszokni ezeket a visszataszító dögöket. -Áú! és még harapnak is . -legszívesebben egy könnyed kis varázslattal végzett volna mindegyikkel, de nem kockáztathatta a küldetést. Lassan haladt a sötétben, alig emelte a lábait nehogy valamiben elessen. -Ha legalább világíthatnék, gyorsabban haladnék. Egy perc alatt végeznék ezekkel a démonokkal, és mehetnék is tovább. De ezek megéreznek mindent, már azt is tudják, hogy itt vagyok. -Néhány lépésnyire szöszmötölést hallott és kezében nyugvó kardját óvatosan maga elé emelte. Még a gondolatai is elcsendesedtek, annyira koncentrált. Ezek a démonok híresen jó rejtõzködõk. Fene sem tudja hogyan tettek szert erre a tudományra, de sok mágus vére szárad már ocsmány mancsaikon. Állítólag képesek heteken keresztül a legzordabb körülmények között is mozdulatlanul várakozni. Na igen, ennyit tesz ha egy faj közel ötszázezer éves. Sophie még csak 22 volt, de az egyik legtehetségesebb mágus hírében állt, aki többször is összemérte erejét más galaxisok legjobbjaival. Ezek a versengések rendszerint a vetélytárs halálával végzõdtek akik nehezen fogadták el, hogy alul maradtak és a küzdelem hevében szó szerint elvesztették a fejüket. A cél most is ugyanaz volt, csendben hagyni hogy a fejük elváljon a nyakuktól. A lány egyre közelebbrõl hallotta a szuszogást, és elõre mosolygott magában. Ez egyszerû lesz. Biztosan egy tapasztalatlan ellenfelet küldtek elé, akirõl tudták jól, hogy kivégzi. Ez is hozzátartozott a taktikájukhoz, így jelezték mennyire lebecsülik. Behunyt szemmel is halál pontosan a nyakra mérte az ütést. A sötétzöld fej úgy hullott a pocsolyába, hogy tulajdonosának egy utolsó nyikkanásra sem maradt ideje. A csatorna itt jobbra vezetett, és helyenként megvilágította a fentrõl beáramló fény. A démonok fészke mélyen a kanálisban volt, és a lány tudta, hogy ezek után már csak ostoba csapdákkal kell majd szembenéznie. Könnyedén lejutott a legalsó szintig és míg leért kitalálta pontosan hogyan is végezzen velük. Ismerte a harcmodorukat, tudta mire számíthat. A vaskaput varázslattal nyitotta ki, felesleges volt már óvatoskodni, a démonok már várták. Ahogy belépett máris támadás érte a feje fölül. Mint valami denevér, fejjel lefelé lógott egy zöldfejû. Villámgyorsasággal kaszabolta le a fejét ennek is- Nevetséges. -Jobbjában kardjával, balkezében tõrét szorongatva berobbant a fészekbe. A látványtól és a szagtól felfordult a gyomra. Látott már könyörtelenül kivégzett, megkínzott áldozatokat, de ez mindent felülmúlt. Eddig is meggyõzõdése volt, hogy ezek állatok, most inkább valamiféle dögöknek titulálta õket. Viszont démont nem látott egyet sem. -Ja, jól álcázzák magukat. Akkor talán leülök és megvárom míg visszajönnek.
Keresett egy talpalatnyi vértõl mentes helyet és letelepedett a kõre. Teltek a percek.. a boszorkánylány pillantásával a tetemeket szemlélte. Alig volt fény a fészekben, de így is észrevette hogy a véres testek helyenként nem épp „természetes” zöld színben enyésznek. Számolni kezdte hányan bújtak meg gyáván és közben azon morfondírozott megvárja-e míg õk támadnak. Hirtelen ötlettõl vezérelve talpra ugrott, végig gázolt a hullákon, és az elsõ útjába akadó démont rongyos ruhájánál megragadva kirántotta a lucskos rohadó masszából. A démonvezér hörögve kapkodott levegõ után, de pillanatnyi zavarodottságán hamar úrrá lett. Elõkerült hatalmas kardja és valami fejszeszerûség is amivel szinte észrevétlenül a lányra súlytott.
Sophie az utolsó pillanatban vette észre a démonvezér kezében suhanó fegyvert. Tett egy kitérõ mozdulatot, de már késõ volt. Hallotta amint az éles fejsze széthasítja vállában a csontot és bár még fájdalmat nem érzett, a sebbõl kitörõ vére forrón ömlött szét testének jobb oldalán. Ellensége rút pofáján diadalittas mosoly terült szét és kivillantak rothadó fogmaradványai. A lány erõtlen kezébõl észrevétlenül hullt ki díszes kardjának markolata, s azonnal felfogta, hogy súlyosan megsérült. A pillanat tört része alatt húzta át baljában lévõ tõrének pengéjét a zöld nyakon, minden erejét összeszedve, hogy jó mélyre hatoljon. A vezér pofájáról a mosolygás helyét riadt döbbenet váltotta fel, és reflexszerûen nyakához kapva mancsait próbálta spriccelõ vérét testében tartani. Sophiet is elöntötte a fájdalom ahogy a legyõzött erejét vesztve összecsuklott, közben a lány vállára zuhant, hogy aztán fuldokolva és hörögve jótékonyan magához szólítsa a halál. Néhány pillanatig nem történt semmi, a rejtõzködõk nem mozdultak. A kis boszorkánylány legszívesebben rögtön nekilátott volna a sebgyógyításhoz, de jelen pillanatban csak egy fájdalomûzõ varázsra futotta az idejébõl.
Mint egy felbolydult méhkas egyszerre törtek elõ a démonharcosok rejtekükbõl, felzavarva azt a többezres patkánysereget akik eddig nyugodtan lakmároztak a talajon rothadó tetemekbõl. A párás, meleg fészekben oszlásnak indult, gáztól felpuffadt holttestek sorra robbantak szét ahogy a hatalmas, kb 120 kg-os démonok talpai alá kerültek. Patkányok sikításai és a feldühödött harcosok átkozódásai visszhangoztak a falakról. Alig egy perc alatt cirka harminc felfegyverzett erõs katona vette körül a sebzett vérzõ lányt. Ilyenkor a vezér, intésével adta ki a parancsot a támadásra de az most valahol a hullatenger legmélyén pihent. Az egész helyzet kezdett nevetségessé válni, ahogy ezek az undorító lények támadásra készen körbe körbe járkáltak a mágus körül, de egyik sem merte átvenni a parancsnok helyét.
Sophie szeretett az ellenségeivel harcolni, többre tartotta ha kardjával és tõrével végezhetett velük. Mágiához, küzdelemben igen ritkán folyamodott. De most itt állt egy csapatnyi vicsorgó dög vele szemben, egyik karja használhatatlan és ráadásul vérzik is ami méginkább ingerli ezeket a primitív démonokat. Mielõtt valamelyik elég bátorságot gyûjtött volna, Sophie ép kezét felemelve jól kivehetõen egy szót írt a levegõbe insuláris írással: Tûz. Aztán egy varázsszót mondott és belépett elõidézett varázsburokba. A fészek levegõje hamarosan melegedni kezdett, iszonyatos pára kelt életre, fojtogatva ellenségeit. A vaskaput már belépésekor erõs varázslattal zárta vissza, elvágva a menekülési útvonalat. A démonok õrjöngve rohangáltak mindenfelé, levegõ után kapkodtak és kardjaikkal a burokot próbálták szétkaszabolni. Végül fuldokolva, görcsökben fetrengve zuhantak bele az általuk megkínzott tetemek közé. A patkányok kínjukban már a plafonra másztak, és minden apró kis repedésen át menekülni próbáltak, de hiába.
A holttestek és az õket körülvevõ enyészet lassan, mintha egy hatalmas kondérban lettek volna, elkezdtek forrni. Késõbb már akkora forróság uralkodott, hogy elpárolgott minden nedvesség, égni kezdtek és az egész kanális a lángok martalékáva vált. A lány nyugodtan nézte ahogy porrá ég körülötte minden és kisebbfajta elégtételt érzett a rágcsálók kínjait látva. Megvárta míg lecsillapodik a tûz tombolása és a leghatásosabb mágiát alkalmazva összeforrasztotta szilánkosra tört csontját. Egykedvûen vette tudomásul, hogy a hegg egy jódarabig látható lesz, de elõbb utóbb ez is eltûnik. Gépies mozdulatokkal mondta ki a tisztítóvarázst, gondolatban már a következõ galaxisban járt, amirõl biztosan tudta, hogy megtalálja azt akit keres.